A magyar megújulás néhány
verse:
|
Berzsenyi Dániel
A magyarokhoz
Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajul? Nem látod bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon? Nyolc századoknak vérzivatarja közt Rongált Budának tornyai állanak, Ámbár ezerszer vak tüzedben Véreidet, magad tiportad. Elszórja, hidd el, mostani veszni tért Erkölcsöd: undok vipera-fajzatok Dúlják fel e várt, mely sok ádáz Ostromokat mosolyogva nézett. Nem ronthatott el téged egykoron A vad tatár kán xerxesi tábora S világot ostromló töröknek Napkelet leverő hatalma; Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő Századja s titkos gyilkosaid keze, A szent rokonvérbe feresztő Visszavonás tüze közt megálltál: Mert régi erkölcs s spártai férfikar Küzdött s vezérlett fergetegid között; Birkózva győztél, s Herculesként Ércbuzogány rezegett kezedben. Most lassú méreg, lassú halál emészt. Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki Szélvész le nem dönt, benne termő Férgek erős gyökerit megőrlik, S egy gyenge széltől földre teríttetik! Így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész: Róma ledűl, s rabigába görbed. Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz. Letépte fényes nemzeti bélyegét, S hazája feldúlt védfalából Rak palotát heverőhelyének; Elődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt, A nemzet őrlelkét tapodja, Gyermeki báb puha szíve tárgya. – Oh! más magyar kar mennyköve villogott Attila véres harcai közt, midőn A fél világgal szembeszállott Nemzeteket tapodó haragja. Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője, Árpád a Duna partjain. Oh! más magyarral verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát! De jaj, csak így jár minden az ég alatt! Forgó viszontság járma alatt nyögünk, Tündér szerencsénk kénye hány, vet Játszva emel, s mosolyogva ver el. Felforgat a nagy századok érckeze Mindent: ledűlt már a nemes Ílion, A büszke Karthagó hatalma, Róma s erős Babylon leomlott. (1796 körül) Kisfaludy Károly
Szülőföldem szép
határa
Kölcsey FerencHuszt Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. És mond: Honfi! mit ér epedő kebel e romok ormán! Régi kor árnya felé visszameregni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts; s a haza fényre derül! (1831) Kölcsey Ferenc
Zrínyi második éneke
Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat, Vérkönnyel ázva nyög feléd Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad, És marja, rágja kebelét. A méreg ég, és ömlik mély sebére, S ő védtelen küzd egyedűl, Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére, Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl! Áldást adék, sok magzatot honodnak, Mellén kiket táplál vala; S másokra vársz, hogy érte vívni fognak? Önnépe nem lesz védfala? Szív, lélek el van vesztegetve rátok; Szent harcra nyitva várt az út, S ti védfalat körűle nem vonátok; Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut. De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat! Te rendelél áldást neki: S a vad csoport, mely rád dühödve támad, Kiket nevelt, öngyermeki. Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek; S míg hamvokon majd átok űl, Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, termnek Tán jobb fiak, s védvén állják körül. Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja Szülötti bűnein leszáll; Szelíd sugárit többé nem nyugtatja Az ősz apák sírhalminál. És más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblü nép; S szebb arcot ölt e föld kies határa, Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép. (1838) Vörösmarty Mihály
Fóti dal Fölfelé megy borban a gyöngy; Jól teszi. Tőle senki e jogát el Nem veszi. Törjön is mind ég felé az Ami gyöngy; Hadd maradjon gyáva földön A göröngy. Testet éleszt és táplál a Lakoma, De ami a lelket adja, Az bora. Lélek és bor két atyafi Gyermekek; Hol van a bal, mely dicső volt És remek? Víg pohár közt édesebb a Szerelem. Ami benne keserű van, Elnyelem. Hejh galambom, szőke bimbóm, Mit nevetsz? Áldjon meg a három isten, Ha szeretsz. Érted csillog e pohár bor, Érted vív, Tele tűzzel, tele lánggal, Mint e szív; Volna szívem, felszökelne Mint a kút, venni tőled vagy szerelmet, Vagy bucsút. Hejh barátom, honfi társam, Bort igyál. Víg, komor, vagy csüggeteg vagy, Csak igyál. Borban a gondmegbetegszik, Él a kedv. Nincs a földön gyógyerőre Több ily nedv. Borban a bú, mint a gyermek, Aluszik. Magyar ember már busúlt sok Századig. Ideje hogy ébredezzen valaha: Most kell neki felvirúlni Vagy soha. Bort megissza magyar ember, Jól teszi; Okkal móddal meg nem árthat A szeszi Nagyot iszik a hazáért S felsivít: Csakhogy egyszer tenne is már Valamit. No de se baj, másképp leszen Ezután; Szóval, tettel majd segítsünk A hazán. Ha az isten úgy akarja Mint magunk, Szennyel rajta és bitor bűnt Nem hagyunk. Rajta társak hát, igyunk egy Húzamost; Bú, szerelmek, házi gondok Félre most; A legszentebb-, és legdicsőbbért Most csak bort, De ha kellend, vérben adjunk gazdag tort! A legelső magyar ember A király: Érte minden honfi karja Készen áll. Lelje népe boldogságán Örömét, S hír, szerencse koszorúzza Szent fejét! Minden ember legyen ember és magyar, Akir e föld hord s egével Betakar. Egymást értve, boldogítva Ily egy nép Bármi vésszel bizton bátran Szembe lép. Ellenség vagy áruló, ki Hont tipor, Meg ne éljen, fogyjon élte Mint e bor. Áldott földe szép hazánknak, Drága hon, meg ne szenvedd soha őket Hátadon! S most hadd forrjon minden csep bor Mint a vér, Melyet hajdan frígyben ontott Hét vezér; S mint szikrája a szabadba felsiet, Úgy keresse óhajtásunk Az eget. Légyen minden óhajtásunk Szent ima, S férfi keblünk szent imáink temploma. És ürítsük a hazáért E pohárt: Egy pohár bor a hazáért meg nem árt. Érje áldás és szerencse Mindenütt, Ahol eddig véremésztő seb fekütt. Arca, mely az ősi bútól Halovány, Felderűljön mint a napfény Vész után. Hű egyesség tartsa össze fiait, Hogy leküzdje éjszaka rémes Árnyait: Künn hatalmas, benn virágzó És szabad, Bizton álljon sérthetetlen jog alatt. S vér, veríték vagy halál az, Mit kiván, Áldozatként rakjuk azt le Zsámolyán, Hogy mondhassuk csend s viharban: “Szent hazánk: Megfizettük mind, mivel csak tartozánk.” (1842. okt.) Petőfi Sándor
Magyar vagyok Magyar vagyok. legszebb ország hazám Az öt világrész nagy területén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, olyan messze-messze nyúl. Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok. Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek. Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kisértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar - Ha vert az óra – odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alighogy küldjük életünk neszét. S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét. Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom gyalázatában is nemzetemet! (1847 febr.) Ady Endre
Nekünk Mohács
kell Ha van Isten, ne könyörüljön rajta: Veréshez szokott fajta, Cigány-népek langy szivű sihederje, Verje csak, verje, verje. Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem: Én magyarnak születtem. Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon, Üssön csak, ostorozzon. Ha van Isten, földtől a fényes égig Rángasson minket végig. Ne legyen egy félpercnyi békességünk, Mert akkor végünk, végünk. József Attila
A Dunánál
(részlet) Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt – ez az elmúlás. Ebből vagyok. “Meglásd, ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak. Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős – az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom! A világ vagyok – minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel – mai magyarok! …Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés. (1936) Dsida Jenő
Psalmus Hungaricus
(részlet)
Magyarok ott a Tisza partján, magyarok ott a Duna partján, magyarok ott a tót hegyek közt s a bácskai szőlőhegyek közt, üljetek mellém! Magyarok Afrikában, Ázsiában, Párizsban, vagy Amerikában, üljetek mellém! Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök, ti réghalott regősök, ti vértanúk, ti hősök, üljetek mellém! Ülj ide, gyülj ide, népem s hallgasd, amint énekelek, amint a hárfa húrjait jajgatva tépem, ó, népem, árva népem! – - s dalolj velem, mint aki füstös lángokra szítottak vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok, dalolj velem hörögve és zúgva és dörögve, tízmillió, százmillió torok! Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköve szele s Európa fogja be fülét s nyögjön a borzalomtól és őrüljön bele! -: Mérges kígyó legyen eledelünk, ha téged elfeledünk, ó, Jeruzsálem! Nyelvünkön izzó vasszeget verjenek át, mikor nem téged emleget, ó, Jeruzsálem! Rothadjon el lábunk-kezünk, mikoron hozzád hűtlenek leszünk, ó, Jeruzsálem! Utassy JózsefMagyarország Világ Világa, Szerelem Kápolna-virága Nekem Édes Egyetlenem, Hazám, Te Drága! Kérdezd Illés kocsisomat, honnan mennydörög e fogat, mért is tértem meg-vissza hozzád, mint kiforgatva sírodat: Magyarország Én a te fényed, napkeleti vőlegényed, kit elcsaptak a háztól csúnyán, ím, itt fekszem rávirradva, pannon melled málnás csúcsán, hogy combjaid holtágában ülnék tort kesergőn: Hadak csillagporos Útján pirosra vált kendőm, pirosra vált kendőm. Ha százszor is kitagadnak, én temetni el nem hagylak: kihívóan keresztbe fektetlek a síron! sárig szomorúfűz hajad tíz ujjal vidítom, tíz ujjal vidítom. Micsoda kilátás nyílik tűzhányó melleidről! Vakon is látom: én az oltár előtt, te az oltár mögött, virágom, virágom. úgy ölelsz át, sejtjeim fájnak, ezeregy fényévnyi sáncot mai, holnapi bizáncok ellen, hogy védd magad: Szerelmem, Szerelmem Kápolna-virága, Nekem Édes Egyetlenem, Világ Világa. (1970) |