208. Barna varangy (Bufo bufo Linné,1758)
Rend: Farkatlan kétéltűek (Anura)
Család: Varangyfélék (Bufonidae)
Angol neve: Common toad
Német neve: Erdkröte

Védett. Eszmei értéke: 2 000 Ft.

Igen jelentős nagyságú áreá val jellemezhető faj, amely egész Európában előfordul. Északon csak a fátlan tundrákon nem él. A kontinensen kívűl előfordul Észak-Afrikában, valamint a Japán-szigetek kivételével Ázsia nagyrészén, így Észak- és Közép-Ázsiában. Európában hiányzik Írországból és néhány déli szigetről (pl.: Kréta, Szardínia, Korzika).

Élőhelye igen változatos. Sík-, domb- és hegyvidéki területeken egyaránt otthonos. A magashegységekben akár 2000 méter feletti régiókban is előfordul. Fátlan és fás élőhelyeken, mocsarak mentén, akár még félsós és sós tengerparti környezetben, lakott területeken is él. A környezetével szemben nagyfokú tűrőképesség ( tolerancia) jellemzi a fajt.

Magyarországon szinte mindenütt előfordul, ahol a környezet számára megfelelő feltételeket biztosít. Tágtűrésű faj lévén az országban alig akad olyan élőhely, ahol ne kerülne elő egy-egy egyede. A természetes síkvidéki, dombsági és középhegységi élőhelyek mellett mesterséges környezetben (kertek, pincék, felszíni bányák, árokpartok stb.) is megél. Hazánk egyik legelterjedtebb kétéltűfaja.

Termetre a barna varangy az egyik legnagyobb békafajunk. A nőstények akár a 14-15 cm-es testhosszt is elérhetik. Az erős, tömzsi test, amelyen számtalan bibircsszerű bőrmirigy látható, azonnal felismerhetővé teszi az állatot. A rücskös, "varkocsos", "varangyos" bőrre utal a faj magyar neve, amely egyben a népmesék "rusnya" varasbékáinak is névadója. A test színe barnás, egyedileg változatos árnyalatban. A hasoldal világosabb a test felső részénél. A fej zömök, a nagy kidülledő szemekben a pupilla vízszintesen ovális. A szemek szivárványhártyája világos réz- vagy aranyszínű. A szemek mögött kétoldalt jól látható a duzzadt, fejlett fültőmirigy. A mellső végtagokon a páros ízületi gumók egyben a faj határozóbélyegét is jelentik. A hímek mellső végtagjainak elölre irányuló ujjain a szaporodási időszakban sötétszínű bőrkinövések fejlődnek, amelyek párzáskor a nőstény átölelésében fontosak.

A barna varangy már kora tavasszal aktívvá válik. Alföldi területeken közvetlenül a hóolvadás után a szokott ívóhelyeken gyülekeznek, de más vízterek mentén is megfigyelhetők. A magasabb régiókban is viszonylag hamar, alig a hó eltűnése után már az ívóhely felé vándorló békák sokasága látható. A szaporodóhelyig megtett vándorút akár több km is lehet. Az egyes állatok a táplálkozás függvényében 3-4 év alatt érik el ivarérettségüket. Ezalatt a  szaporodóhelytől lényegesen, akár 5 km-re is eltávolodhatnak. Az ivarérett békák a petézőhelyekre jelentős távolságokat tesznek meg. Nem pontosan ismert, hogy a barna varangyok miképpen találják meg azt az ívóhelyet, ahol annak idején kifejlődtek. Az ide vándorló hímek olykor már a vándorlási úton nőstényt találnak és azt szorosan átölelve, összekapaszkodva érkezik a pár a vízhez. Mivel a varangypopulációkban több a hím, ezek általában a vízben erőteljes csatározást folytatnak egy-egy nőstényért. Nem ritkán a nőstényre több hím is próbál felkapaszkodni, miközben a nőstény a víz alá nyomva akár meg is fulladhat. A hímek átölelési reflexe (karolóreflex ) olyan erős, hogy a vízben nemcsak nőstényeket, hanem egymást vagy valami vízen úszó tárgyat vagy más élőlényt is átölelhetnek. A párzási folyamat közben a hímek állandóan jellegzetes hangot hallatnak. A nőstény a petéket jellegzetes kettős petezsinór ban rakja le, miközben a hím megtermékenyíti ezeket. A petezsinórok átszövik a vízinövényzetet. Egy-egy nőstény több ezer petét is lerakhat. A petékben az embrionális folyamatok mintegy két hétig zajlanak, majd kikelnek az ebihalak. Ezek algákkal, dögökkel, olykor saját fajtársaik vagy az íváskor elpusztult békák tetemeivel is táplálkoznak. A tavasszal lerakott petékből kifejlődő ebihalak júliusra alakulnak át kis békákká.

A barna varangy leginkább éjjel aktív faj. Nappal valamely hűvös, párás rejtekhelyen, talajban vagy avar között bújik meg, ahol a bőre nem szárad ki. Ez a rejtőzés megvédi egy veszélyes ellenségétől, egy döglégyfajtól (Lucilia bufonivora). Ez a légy ugyanis a varangy bőrére petézik és a kikelő nyüvek az orrnyíláson át bejutnak az állatba és ott fejlődnek, miközben a gazdaállat pusztulását okozzák. A sötét beállta után a varangyok aktivizálódnak és élénken táplálkozni kezdenek. Az éjszakai vadászat során különböző rovarokat, házatlan csigákat, földigilisztát, akár kisebb termetű gerinces állatokat is zsákmányolhatnak. Az intenzív rovarfogyasztás miatt a barna varangyok nagy jelentőségűek lehetnek a biológiai védekezés folyamatában!

A barna varangy állománya hazánkban jelentős. Szinte az egész országban előfordul ezért gyakran kerül az emberek elé. Szemre "visszataszító" külseje miatt az emberek legnagyobb része pusztítja a varangyot, miközben utálkozva gusztustalan állatról beszél. Az emberi rosszindulattól legtöbbet szenvedő békafaj a barna varangy.  Különösen kritikus időszaka az állatoknak a szaporodás. A már összekapaszkodott nőstény és hím lomhán mozog mind a parton, mind a vízben. Ha a szaporodóhely ember által látogatott területen van, akkor kevés esélye van a békapárnak. Az emberi tudatlanság, rosszakarat célpontjaként végzi évente sok ezer szaporodó barna varangy. Ugyancsak tömeges pusztulást okozhat a gépjárműforgalom, amennyiben a békák vándorlási útvonala közutat keresztez. Az ország számos pontján "békamentő akciókkal"  segítik az állatok biztonságos átjutását a természetvédők. A varangyállomány további veszélyeztetője a szaporodóhelyek kiszáradása. Olykor a peték olyan vizekbe kerülnek, amelyek csak időszakosak vagy rendszeresen leengedik ezeket (pl.: parki dísztavak). Hatalmas tömegekben pusztulhatnak el ekkor az ebihalak. Az ebihalak természetes ellenségei a vízi ragadozó állatok vagy a vízben táplálkozó madarak. A kifejlődött, ivarérett békáknak nincs sok természetes ellensége, de a már említett döglégyfaj sok varangy pusztulását okozhatja.