206. Sárgahasú unka  (Bombina variegata Linné,1758)
Rend: Farkatlan kétéltűek (Anura)
Család: Korongnyelvű békák (Discoglossidae)
Angol neve: Yelow-bellied toad
Német neve: Gelbbauchunke

Védett. Eszmei értéke: 2 000 Ft.

Európai elterjedésű faj, amelyet viszonylag szűk área jellemez. Fő elterjedési területe Franciaország nyugati partvidékétől Közép-Európán keresztül a Fekete-tengerig terjed. Megjelenik csaknem egész Olaszországban, de Szicíliában már nem él. Görögország legdélebbi területein sem fordul elő. Északon Lengyelország jelenti elterjedésének határát. Az arean belül négy alfaja ismert. A legelterjedtebb a Bombina variegata variegata alfaj, amely hazánkban is előfordul. A faj élőhelyét elsősorban hegyvidéki valamint nedvesebb, hűvösebb területek jelentik. Hegyvidéki előfordulása miatt hegyi unkának is hívják. Magashegységekben akár 2000 méter magasan is előfordul. Ahol a vöröshasú unka is él, ott a sárgahasú unka a magasabb régiókban fordul elő. A két faj együttes megjelenése közös élőhelyen ritka, de egyes területeken a hibridizáció is előfordul. Élőhelyein a sárgahasú unka valamilyen vízfolthoz, állóvízhez kötődik. Alkalmazkodóképes faj. Időszakos kisvizekben, erdei tócsákban, források vizében  egyaránt megjelenhet.

Magyarországon a sárgahasú unka elterjedési területei viszonylag jól elhatárolhatók. Főképpen a középhegységeinkben elterjedt faj . Jelentős állományai élnek a Zempléni-hegységben, az Aggteleki-karsztvidéken, a Bükk-hegységben, a Mátrában. A Dunántúlon elsősorban a Bakonyban, a Soproni- és a Kőszegi hegységben fordul elő, de ismertek populációi a Somogyi-dombságon és az Őrségben is. Alföldi környezetben hazánkban szokatlannak tűnik a Szatmár-Beregi síkon az előfordulása. A hazai élőhelyein kisebb vizekben, nedves árkokban, esővizekben, kisebb tavakban, keréknyomokban összegyűlő vizekben egyaránt előfordulhat. A folyóvizeket inkább kerüli. Élőhelyén gyakran egészen kis vízfelületekben is megfigyelhető. A víztől nem távolodik el jelentősen. Élőhelyén kisebb csoportokban fordul elő, mint a vöröshasú unka.

Kis termetű békafaj, mindössze 4-5 cm. Testalakja hasonló a vöröshasú unkához . A fej lapos, szélesebb annak hosszánál. A tompa orr mögött a szemek kiemelkedőek. A hímnek nincsenek belső hangzacskói. A test színe a háton, az oldalakon és a végtagok felső részén világosszürke, barnásszürke kisebb sötétebb foltokkal. A vállak között több példányon világos folt is kivehető. A hát gyakran egyszínű is lehet. A hasi oldal, a torok és a végtagok alsó részének színe a sárga valamilyen árnyalata, a világostól egészen narancssárgáig. Ez az alapszín sötétebb, feketés vagy szürkéskék foltokkal tarkított. A sárga alapszínen is finom fekete pontozás látható. A test szemölcseinek közepén - a vöröshasú unkától eltérően - apró szarutüske áll ki. Az ujjak vége olyan sárga színű mint ami a hastájékon jellemző. A szaporodási időszakban a hímek mellső lábain, a belső oldalon jellegzetes szaruszemölcs fejlődik.

A sárgahasú unka hazánkban általában április elején aktivizálódik a téli torpor állapot után. A telelésből előbújt egyedek rövid táplálkozási periódus után élőhelyükön kisebb vizekben láthatók. A hímek ekkor hallatják rövid tagokból álló jellegzetes hangjukat , amely segíti a nőstényt a hím, illetve a szaporodóhely megtalálásában. Az eredményes párzás közben a hím átkarolja a nőstény hátsó részét és folyamatosan megtermékenyíti a lerakott petéket. Az átkarolást segítik a hím mellső végtajainak időleges szarukinövései. A szaporodási időszak általában április végén, május elején kezdődik és elhúzódhat akár a nyár második feléig is. A nőstények több alkalommal rakhatnak petéket, egyszerre akár 100 db-ot is. Az ebihalak  mintegy 8 - 10 nap alatt fejlődnek ki, s a víztér alján mozognak. Főképpen algákkal táplálkoznak. Szájuk alsó állású. A fiatal ebihalak kezdetben egészen világos színűek, később a hasi rész feketére vált. A test további részei jellegtelen színűvé halványodnak. A kifejlett állatok a vizek mentén fellelhető kisebb rovarokkal, apró férgekkel táplálkoznak. Ősszel, október táján visszavonulnak a telelő helyekre. Kövek alatti rések, talajrepedések, járatok, kidőlt fák alatti búvóhelyek egyaránt jelenthetik a hibernációs időszakban a rejteket. Egyes példányok az iszapba fúródnak s ott telelnek.

A faj hazai állományát jelenleg nem fenyegeti a kipusztulás. Tekintve, hogy többnyire hegyvidéki területeken fordul elő, a víz, illetve a nedves környezet biztosított. Azonban a kisvizekbe került peték könnyen kiszáradhatnak a víz eltűnésével, ami a szaporulatot teljesen megsemmisítheti. A petéknek és az ebihalaknak viszonylag sok ellensége ismert (gőték, békafajok, hüllők, madarak), de a kifejlett békákat a természetes predátorok már kevéssé veszélyeztetik. Ha az állat nem menekülhet el a vízben, a szárazföldi környezetben az unkareflex jelentheti a védekezést.